2006 november 10. | Szerző: Hama Yanagita azaz Hazám Anita |

 Első nap a Tokyo Tower-hez  vezet utam. Lépten nyomon, a bejáratnál, a lifthez vezető már méteren, a lift előtt hihetetlenül sok, mosolygós, egyenruhás, kalapos kis japán hölgy/lány (a koruk egyszerűen meghatározhatatlan) navigál kecses kézmozdulattal, gondolom, hogy el ne tévedjen valaki azon a pár méteren, de felfoghatjuk úgy is, hogy törekednek a munkanélküliség elkerülésére, ami lássuk be sikerül a japánoknak.

A Tokyo Tower hajaz az Eiffel toronyra, de persze nem olyan patináns és szép, modernebb és egy picit magasabb is. A látvány mellbevágó. Kár, hogy nincs tiszta idő, mert akkor még a Fujit is lehetne látni, de így is lenyűgöz amit látok, iszonyúan zsúfolt betondzsungel, ahol nyomokban fellelhető egy-egy kis üde zöld sziget; templomok hozzá tartozó kerttel. Nézem egy darabig a várost, mire tudatosul bennem, hogy hol is vagyok.

Buddhista templom hívogat, a  meditációs zene, a füstölő illat, a buddha szoborból áradó nyugalom marasztal. A templom kertjében kis kő baba szobrok sorakoznak, fejükön piros horgolt sapka, kezükben szélforgók. Színes, vidám és egyszerre ijesztő, ők a meg nem született gyermekek . Némelyik kis piros sapek még egész új, többet már kikezdett az idő vasfoga. Fúj a szél, a forgók pedig eszeveszett táncba kezdenek, mintha a fájó veszteséget akarnák elrepíteni.