Hirosima

2006 november 22. | Szerző: Hama Yanagita azaz Hazám Anita |

 

 

 

Suhanás Shinkansennel, irány Hirosima. A város neve vészjóslóan cseng, hiszen az atombomba támadással kapcsoljuk össze.

Tudtam előre, hogy nyomasztó lesz, de akkor is látni akartam

Hirosimát a semmiből építették újjá, ma üde, nyüzsgő város, de sajnos patinás, régi épületek híján, aminek jól tudjuk az okát.

 

 

Az emlékpark felé haladva rögtön kitűnik az „Atombomba-kupola” azon kevés épületek közé tartozik, melyek túlélték a támadást.

 

 

Hatalmas üvegvitrinekben több ezer színes origami, gyerekek készítették, az áldozatok emlékére. Nagy a nyüzsgés körülöttük kisiskolások teszik be friss alkotásaikat.

 

Az emlékmúzeum vérprofin van kialakítva, belépve mindenki arcán a döbbenet. A város makettje terül el szemünk előtt az atombomba támadás előtt és után. Nem maradt semmi.

Képek, tárgyak idézik a szörnyűséges napot.

Helyi idő szerint 8 óra 14 perckor az Enola Gay nevet viselő B-29-es amerikai bombázó legénysége kioldja a pusztító fegyvert a 350 ezer lakosú célpont felett. A kisfiú (Little Boy) 580 méter magasan robbant fel a városközpont fölött. Vakító fény villant föl, a robbanást követő iszonyatos légnyomás másfél kilométeres körzetben földig rombolta a házak tömegét. Hirosima fölött gomba formájú, vörös felhő keletkezett, majd tűzvihar söpört végig a településen. 
A hő akkora volt, hogy néhány áldozatnak csak a körvonalai maradtak meg, melyeket a robbanás a környező betonfalakba égetett. Egy ilyen betonfal ki is van állítva. Egy darabig nézem, mire felsejlik előttem egy emberi árny.  Mások onnan még három kilométeres távolságra is szörnyű égési sérüléseket szenvedtek. A robbanás fészkében a radioaktív sugárzás azonnal kioltotta mindenki életét.

A fotók mindent tényszerűen bemutatnak.

Olvadt üveg, megégett iskolás uniformis, hajlott vashíd elemek és sok sok minden …

Azt hiszem ennél rosszabb már nem lehet… az egyik teremben viaszbáb figurákon elevenednek meg, az áldozatok. Ezt inkább nem részletezem.

A döbbenettől bénultan, tompán hagyom magam mögött az épületet és érzem, hogy a sírás fojtogat.

Hirosimára egy napot szántam és valahogy megkönnyebbülök amikor elhagyom a várost.