Közlekedjünk, de okosan

2006 december 20. | Szerző: Hama Yanagita azaz Hazám Anita |

 Tokióban eljutni A-ból B-be, úgy, hogy a két pont a város két túlsó végén van  nem egyszerű feladat, előzetes tervezést igényel, a metróhálózat alapos tanulmányozásával. Itt ugyanis nem csupán kék, piros, sárga vonal van, hanem tobzódik a színekben  a metró térképe.

 

 

Egy ekkora óriási város meg is halna kiválóan működő metróhálózat nélkül.

A rendszer úgy van kitalálva, hogy bliccelni nem lehet. Legpraktikusabb napi vagy heti jegyet venni és akkor nem kell állandóan jegy vásárlással bíbelődni, csak a jegyünket betenni az automatába, amire az rányomtatja, hogy mennyi jen van még rajta, így mindig képben vagyunk.

Egy-egy nagyobb állomáson (pl.: Shinjuku) óriási forgalom van, a tömegáradat  egyszerűen szédítő.

 

Itt utazhatunk vezető nélküli, számítógép vezérelte hévszerű járművel is.

 

Majd el felejtettem, utazhatunk riksával is, habár én sajnálnám szegény fiút…

 

A taxik ajtaja automata, tehát magától kinyílik. Csakis a hátsó ülésre üljünk. Meglepő volt, hogy műszálas csipke borítja az ülés fejtámláját, mint valami ízléstelenül berendezett lakásban a kanapé háttámlájára biggyesztett 100% poliészter csipkecsoda. Még ha egy kubai taxiról lenne szó, akkor nem lepődnék meg, de így…  A sofőrök általában nem beszélnek angolul, tehát, ha biztosan el akarunk jutni a oda ahova akarunk, akkor legegyszerűbb ha egy térképen megmutatjuk a célállomást.